free bootstrap builder



RÉSZLET A KÖNYVBŐL

        A szemem sarkából mozgást látok a képernyőn, ezért odagurulok a székkel. Végre valahára betöltött az Athena. Minden oldalon piros szalagok futnak végig, rajtuk rengeteg szó, mindegyik más korlátozást, más titkosítási szintet jelöl. Minél hosszabb a szöveg, annál titkosabb az információ. Ez itt átkozottul hosszú.
        Átkattintok egy ablakon, aztán még egyen. Mindegyik klikkel tudomásul veszek valamit. Igen, tudom, hogy szigorúan bizalmas információkhoz akarok hozzáférni. Igen, tudom, hogy senkinek sem beszélhetek ezekről, máskülönben hosszú időre börtönbe zárnak. Igen, igen, igen. Csak hadd lássam már azokat az információkat!
        – Ez lesz az – szólal meg Omar. Ráeszmélek, hogy ő is ott van, emiatt futólag feléje pillantok. Szándékosan másfelé néz, tekintetével gondosan kerüli a képernyőt, tiszteletben tartja a privát szférámat. – Érzem.
        – Remélem – motyogom.
        És tényleg így van. Ám ideges vagyok. Ez a módszer olyan, mint a szerencsejáték. A tét pedig nagy. Megalkottam egy profilt azokról, akik gyaníthatóan összekötők: oktatási intézmények, tanulmányok, végzettség, pénzügyi központok, utazás Oroszországon belül és külföldön. Létrehoztam egy algoritmust, és azonosítottam öt személyt, akik a leginkább megfelelnek ennek a mintázatnak. Ők a legvalószínűbb jelöltek.
        Az első négy hamis nyomnak bizonyult, a programnak ez az utolsó dobása. Minden Jurijon múlik. Ő az ötödik. Az ő számítógépébe volt a legnehezebb betörni, viszont már az elején is vele kapcsolatban bizakodtam a leginkább.
        – De ha mégsem – folytatja Omar –, akkor is olyasmit tettél, amire senki más nem volt képes. Közel jutottál a megoldáshoz.
        Az összekötők célbavétele egy új megközelítés. Az FBI éveken keresztül magukat az alvóügynököket próbálta meg azonosítani, azonban ezek az emberek olyan mértékben beépültek, hogy ez jóformán lehetetlen feladatnak bizonyult. A sejtet úgy alakították ki, hogy az alvóügynökök az összekötőjükön kívül senki mással ne tartsák a kapcsolatot, de még az összekötővel is csak a lehető legkisebb mértékben. Az ügynökség az összekötők fölött álló nagyfőnökökre összpontosított, akik Moszkvában vannak, és közvetlen kapcsolatban állnak az SZVR-rel, vagyis az orosz hírszerzéssel.
        – A közel nem számít – felelem halkan. – Ezt te tudod a legjobban.
        Amikor elkezdtem ezzel az üggyel foglalkozni, Omar egy nagyon eltökélt és ambiciózus új ügynök volt. Előterjesztett egy kezdeményezést, miszerint a beépült alvóügynökök amnesztia fejében „bejöhetnének a hidegről”, vagyis feladhatnák magukat. És hogy mivel érvelt emellett? Szerinte kellett lennie legalább pár olyan alvóügynöknek, akik szerették volna a valóságban is a fedőtörténetüket élni, mi pedig az immár jó útra tért ügynököktől eleget tudhatnánk meg ahhoz, hogy felszakítsuk az egész hálózat szövetét.
        A tervet elkezdték csendben megvalósítani, és egy héten belül horogra is akadt egy Dimitrij nevű férfi. Azt állította, hogy középszintű összekötő, és olyan információkat osztott meg velünk a működésükkel kapcsolatban, melyek alátámasztották addigi sejtéseinket. A hozzá hasonló összekötők alá fejenként öt alvóügynököt osztottak be, ő maga pedig egy olyan nagyfőnöknek számolt be a fejleményekről, aki szintén öt összekötőért volt felelős. Mindez egy teljes zárt sejtre utalt, és természetesen felkeltette az érdeklődésünket. Viszont ezeket az információkat képtelen állítások követték, amelyek homlokegyenest ellentétesek voltak az igazsággal, végül Dimitrij el is tűnt. Ezután csak úgy hívtuk: Dimitrij, a hitegető.
        Az eset egyben a program végét is jelentette. Az FBI rangidős vezetői már azelőtt sem tudták megemészteni a gondolatot, hogy nyilvánosan be kellene ismerniük: alvóügynökök vannak az Egyesült Államok területén, akiket képtelenek vagyunk megtalálni. Ezért és az orosz manipuláció lehetősége miatt – hitegető kettős ügynökök, akik hamis nyomokkal vezetnek félre minket – Omar tervét hevesen kritizálták, majd elvetették. Csak özönlene hozzánk a többi Dimitrij – vélekedtek. Ezzel Omar egykor ígéretesnek tűnő karrierje zátonyra futott. Visszazuhant az ismeretlenségbe, nap nap után robotolt egy hálátlan, idegtépő, lehetetlen feladattal.
        A képernyő ugrik egyet, és megjelenik egy kis ikon Jurij nevével. Mindig megborzongok, amikor itt látom a célszemélyek nevét, mert tudom, hogy beleláthatok a digitális életükbe, az általuk bizalmasnak hitt információkba. Omar, mintha csak vezényszót hallott volna, feláll. Tisztában van vele, hogy célba vettük Jurijt. Ő egyike annak a pár FBI-ügynöknek, akik tudnak erről a programról, ráadásul ő szorít nekem a leginkább. Mindenki másnál jobban hisz az algoritmusomban és bennem. Ettől függetlenül nincs közvetlen hozzáférése.
        – Hívj fel holnap, jó?
        – Számíthatsz rá – ígérem.
        Megfordul, és amint távolodni látom a hátát, tekintetem a képernyőre szegezem. Kétszer rákattintok az ikonra, mire megjelenik egy piros keretes kisebb ablak, benne a Jurij laptopjában tároltak. Egy tükörkép, melyet átbogarászhatok. Csak pár percem van, mielőtt indulnom kellene. De ez is elég egy gyors kukkantáshoz.
        A háttér sötétkék, különböző méretű és árnyalatú kék buborékokkal teleszórva. Az egyik oldalon ikonokat látok négy szépen rendezett sorban, a felük mappákat jelöl. Cirill betűs fájlnevek. A karaktereket felismerem, de elolvasni nem tudom őket – vagy legalábbis nem valami jól. Évekkel ezelőtt elkezdtem kezdő orosztanfolyamra járni, aztán megérkezett Luke, és nem folytattam tovább. Tudok pár alapvető kifejezést, felismerek néhány szót, de ennyi. A többit a nyelvészekre meg a fordítóprogramokra bízom.
        Megnyitok pár mappát, majd a bennük lévő szöveges dokumentumokat. Cirill betűkkel teleírt oldalak fogadnak. Elönt a csalódottság, noha ennek nyilvánvalóan semmi értelme. Mégsem várhatom azt, hogy egy Moszkvában lévő orosz pasas angolul írjon, így vezesse a nyilvántartásait, és legyen egy Titkos ügynökök az Egyesült Államokban elnevezésű listája. Tudom, hogy titkosított információkat keresek. Csak abban reménykedem, találok valami nyomot, valamilyen védett fájlt, amely egyértelműen rejteni kívánt adatokat tartalmaz.
        Az évek során sikerült olyan magas szintekre beépülnünk, hogy tudjuk, az alvóügynökök személyazonosságát csak az összekötők ismerik, a nevüket pedig elektronikusan, helyben tárolják. Nem Moszkvában, mert az SZVR – Oroszország külső hírszerző szolgálata – attól tart, hogy téglák lehetnek a szervezeten belül. Ettől való félelmükben inkább megkockáztatják pár alvóügynök elvesztését, mintsem hogy Oroszországban tárolják a neveket. Azt is tudjuk, ha bármi történne az összekötővel, a nagyfőnök megnyitná ezeket a fájlokat, és kapcsolatba lépne Moszkvával, hogy elkérje a visszafejtési kulcsot, ami a többrétegű titkosítási protokoll egyik részét képezi. Ezt a kulcsot már megszereztük. Csak eddig soha semmi olyat nem találtunk, amit vissza lehetett volna fejteni.
        Sehol sem találtunk fogást az oroszok által működtetett programon. Képtelenek vagyunk bejutni. Még az igazi célját sem sikerült kiderítenünk, ha van neki egyáltalán. Lehet, hogy csak passzív adatgyűjtés – vagy éppenséggel valami sokkal ártalmasabb. De mivel tudjuk, hogy a program vezetője magának Putyinnak számol be a fejleményekről, inkább az utóbbi felé hajlok – és ez okoz nekem álmatlan éjszakákat.
        Tovább böngészek, sorban átfutom a fájlokat, bár még az is homályos előttem, mit keresek. Aztán meglátok egy cirill betűs szót, amelyet felismerek. Barátok. Ez az utolsó sor utolsó ikonja, amely egy dossziét ábrázol. Kétszer rákattintok, és öt JPEG-képre bukkanok a mappában, más nincs is benne. A szívem egyre gyorsabban ver. Öt. Minden összekötőhöz öt alvóügynök tartozik, ezt több forrás megerősítette. Ráadásul itt van még a mappa neve. Barátok.
        Megnyitom az első képet. Egy szemüveges, átlagos külsejű, középkorú férfi arcképe. Felvillanyozódom. Az alvóügynökök meglehetősen jól be tudnak épülni. Valójában a társadalom láthatatlan tagjai. Ez a férfi a lekerekített szemüvegkeretével határozottan megfelel ennek a kategóriának.
        Az észszerűség visszafogottságra int, hiszen az összes hírszerzési információnk arra utal, hogy az alvóügynökökkel kapcsolatos fájlok titkosítottak. Azonban a megérzéseim azt súgják, valami nagy dologra bukkantam.
        Megnyitom a második fájlt. Egy vörös hajú, kék szemű, élénk tekintetű nő, széles mosollyal az arcán. Még egy igazolványkép, még egy lehetséges alvóügynök. A nőt bámulom. Próbálok elhessegetni egy gondolatot a fejemből, sikertelenül. Ezek csak fényképek. Semmi sem utal a személyazonosságukra, semmi sincs itt, amit a nagyfőnök felhasználhatna, hogy kapcsolatba léphessen velük.
        De akkor is. Barátok. Képek. Lehet, hogy Jurij nem az a rejtélyes összekötő, akinek a leleplezésében reménykedtem, és akinek a felkutatására erőforrásokat áldozott az ügynökség. De mi van, ha ő toborozza az újoncokat? És ez az öt ember bizonyára fontos valami miatt. Talán célpontok?
        Duplán rákattintok a harmadik képre, ismét egy arc jelenik meg a képernyőn. Igazolványkép, közelről. Olyan ismerős, számomra csöppet sem meglepő – illetve mégis, mert ott bukkanok rá, ahol semmi keresnivalója nem lenne. Pislogok, egyszer, kétszer, az elmém próbálja feldolgozni, hogy tényleg azt látom, amit látok, és hogy ez mit jelent. Úgy érzem, megállt az idő. Jeges ujjak kulcsolódnak a szívemre, megmarkolják, és már csak a vér zúgását hallom a fülemben.
        A férjem arcát bámulom.

Mobirise